Hordószónokok

Szinte napra pontosan hat évvel a mexikói-öböli olajfúrótorony-baleset után a felelősnek tekintett tulajdonos, a British Petroleum több mint húszmilliárd dolláros büntetést kénytelen fizetni. Illetve ez így nem egészen pontos: az összeg nagy részét könyvelési praktikával elsunnyoghatja. Most ki jár jól?

A húszmilliárd dolláros egyezség soha vissza nem térő lehetőséget jelent a Mexikói-öböl partján élők számára – írja optimistán beszámolója címében az Oxfam segélyszervezet honlapja, hosszasan sorolva, hogy hány tengerparti, szinte kizárólag halászatból élő közösség élete, megélhetése dőlt romba a tengert megmérgező milliónyi hordó olaj miatt. Az olajcég és az állam közötti bírósági háborút lezáró megállapodást először szinte minden médium diadalmas kommentárral közölte, hiszen ha az összeget nézzük, ez a valaha kiszabott legmagasabb környezetvédelmi bírság Amerika (és talán a világ) történelmében.
A múlt héten egy szövetségi bíró áldását adta a British Petroleum (BP) és az amerikai igazságügyi minisztérium között született egyezségre, amelynek értelmében a cég a következő másfél évtizedben összesen 20,8 milliárd dollárt (5,7 billió forintot) fog kifizetni különböző jogcímeken a 2010. április 10-én a Deepwater Horizon olajfúró tornyon történt robbanás és az ebből fakadó környezetszennyezés miatt. A BP az után kezdte komolyan keresni az állammal való megegyezést, hogy tavaly egy másik bíró már elítélte a céget vétkes nemtörődömségéért. Így félő volt (már az ő szempontjukból), hogy ha a pereskedéssel elmennek a végsőkig, még ennél is sokkal szigorúbb, akár az egész vállalat létét veszélyeztető ítélet születhet ellenük.
Mielőtt nagyon sajnálni kezdenénk a céget, érdemes tudnunk, hogy ez a csaknem 21 milliárd dollár különféle kötelezettségekből tevődik össze. Mindössze 5,5 milliárd belőle a jogi értelemben vett bírság, amelyet számos környezetvédelmi törvény megszegéséért szabtak ki. A fennmaradó 15,3 milliárd főként az Egyesült Államok déli államainak (Alabamának, Floridának, Louisianának, Mississippinek és Texasnak) kifizetett jóvátétel az okozott kárért és a helyreállítási költségekért. Ezeken felül a BP állítása szerint eddig már 28 milliárdot költött szennyezésmentesítésre és kompenzációra, az egész ügy végén a cég költsége akár az 53 milliárdot is elérheti. Ez nem is olyan sok, ha azt vesszük, hogy korábban voltak, akik szerint az okozott kárt figyelembe véve legalább 90 milliárdot kellene fizetnie a vállalatnak.
Mindez persze hatalmas kiadást jelent a cég számára. Könyvelőik pedig pontosan azt teszik ezzel a veszteséggel, amit minden vállalat szerte a világon: leírják az adóból. És itt nyer jelentőséget, hogy a 21-ből csak 5,5 milliárd a szigorú értelemben vett bírság. Az amerikai törvények ugyanis tiltják, hogy a bírságot egy cég leírhassa az adóból, írja a Forbes. A fennmaradó 15,3 milliárd ugyanakkor a BP könyvelői szerint „rendes üzleti kiadásnak” minősül, magyarul ezzel prímán (és ráadásul legálisan) csökkenthető az adóalap. A US Public Interest Research Group (amerikai közérdekű kutatócsoport) civil jogvédő szervezet, amely először számolta ki pontosan, hogy mégis mennyivel lesz az ügylet végén kevesebb pénz a BP és több a különféle károsultak zsebében, megjegyzi, hogy mindez azt jelenti: az olajvállalat „büntetésének” nagy részét valójában az amerikai adófizetők fogják állni, hiszen azt a cég nem fogja befizetni a költségvetésbe.
A BP meglehetősen cinikus módon úgy reagált egy közleményben, hogy „követi az amerikai adótörvényeket a balesethez köthető kiadások könyvelésénél”. Persze nem ők találták fel mindezt. Valójában az összes több milliárd dollárra rúgó (és a közvéleményt hatékonyan lecsillapító), vétkező cégek által kötött peren kívüli egyezség sokkal kevesebb pénzről szól, mint az elsőre látszik. Az utóbbi években több, pénzügyi szabálytalanság miatt perbe fogott nagybankról kiderült, hogy a nagylelkűen vállalt, hatalmasnak tűnő jóvátétel jelentős részét egyszerűen lerázta magáról. A The Wall Street Journal cikke szerint a J. P. Morgan bank a 13 milliárdos „büntetéséből” hétmilliárdot, a Bank of America pedig a 16,65 milliárdból négyet írt le az adóból. Civil szervezetek korábban is kárhoztatták e gyakorlatot, de különösebb hatást nem értek el.
Az első ránézésre történelmi nagyságúnak tűnő öszszegből tehát mindössze az 5,5 milliárd dollár egy részére számíthatnak a károsultak (a korábbi különmegállapodások alapján kapott pénzen felül). Mindez bajosan összemérhető az okozott kár mértékével, hiszen azt számba venni sem egyszerű. A balesetben tizenegy munkás halt meg azonnal (holttestüket sosem találták meg). A fúrótorony felrobbanása és elsüllyedése után az olaj 87 napon át fékezhetetlenül ömlött a tengerbe, míg július 15-én végül sikerült úgy-ahogy a kutat lezárni: csak szeptemberben nyilvánították hivatalosan is elfojtottnak a nyílást. Egyes vizsgálatok szerint a kútból még két évvel később is szivárgott az olaj.
Összesen mintegy 4,9 millió hordónyi (780 ezer köbméter) szabadult ki a vízbe. Ezzel egyértelműen ez volt a világ legsúlyosabb olajfúrótorony-katasztrófája. A hatalmas erőfeszítések dacára, amelyek az olaj semlegesítését és a partoktól való távol tartását célozták, nagy károk keletkeztek a tengeri és tengerparti élővilágban és a tengerből élő iparágakban, a turizmusban és a halászatban. Ezek a hatások mind a mai napig érződnek. Louisiana partjai mentén 2012-ben egymillió tonna olajos üledéket távolítottak el. 2013-ban (három évvel a katasztrófa után) pedig ez a mennyiség nemhogy csökkent volna, hanem a duplájára nőtt. A szakemberek szerint az olaj és a semlegesítésére használt vegyi anyag keveréke beágyazódott a tengerfenékbe, és az állandóan változó tengeráramlások újra és újra felszínre hozzák, majd a partra sodorják egy részét. Senki nem tudja megmondani, hogy meddig tarthat mindez. A delfinborjak hatszorta gyakrabban pusztulnak el, mint másutt, a halászat szempontjából elsődlegesen fontos tonhalak pedig rendellenességgel születnek, gyakran el sem érik a kifogásukhoz érdemes méretet.
A katasztrófa okait sokan igyekeztek meghatározni, de egyértelműen bizonyított válasza senkinek sincs. A hivatalos jelentés a fúrótorony építéséhez használt gyenge minőségű betont és az elégtelen biztonsági intézkedéseket hibáztatta. Ugyanakkor megjegyzi azt is, hogy ezek a hiányosságok nem egyedüliként vonatkoznak a Deepwater Horizon olajfúró szigetre, hanem az egész iparágat jellemzik. Így, hacsak nem változik meg alapvetően a cégek hozzáállása, bármikor megismétlődhet az eset máshol.
Persze lehet, hogy amíg ügyvédi-könyvelői csűrés-csavarással számukra elfogadható szinten tudják tartani a balesetekből adódó költségeket, addig semmi okuk változtatni.

2016. április 16.