Két természetfilm, két felfogás – no, és két büdzsé. Az Évszakok című francia alkotás Európának a legutolsó jégkorszak óta eltelt több tízezer évét ígéri bemutatni, míg a Vad Kunság – A puszta rejtett élete hazai tájakon kalauzol. A franciák filmje monumentális, legalábbis ami a legrosszabb ár-érték arányt illeti, a magyaroké viszont bizonyítja, hogy természetfilmgyártásunk még mindig világszínvonalú.

Pézsmatulkok időznek a hóban. Nem csinálnak semmi különöset, csak vannak, időnként pislognak nagy, barna szemükkel, néha egyikük lerázza magáról a havat. A narrátortól megtudjuk, hogy kibírják a kemény mínuszokat is, mert vastag a bundájuk. Ez az Évszakok című francia természetfilm nyitójelenete. Bár a felvételek mostanában készültek, valójában az utolsó jégkorszak idején járunk (vagy oda kellene képzelni magunkat). A film elég zavaros vezérmotívuma szerint ugyanis azt próbálják bemutatni, hogyan alakult át kontinensünk élővilága az elmúlt több tízezer év során. A készítők ezt úgy gondolták megoldani, hogy rengeteg jelenkori helyszínen forgatnak különböző évszakokban, és mindegyiket valamely múltbéli korszaknak állítják be. Sajnos ez a fajta tudományos dilettantizmus végigkíséri az egész filmet.
Szó se róla, az Évszakok tisztességesen van fényképezve, helyenként kifejezetten látványos jeleneteket láthatunk. A filmkészítők számára a képek sokkal fontosabbak voltak a szóban közvetített tartalomnál. Ám itt se számítsunk szenzációkra. Hosszú percek telnek el, miközben egy szarvasban gyönyörködünk, vagy futkorászó mókusok, csivitelő madarak, szarvasbogarak foglalják el a mozivásznat. Aztán hosszasan repülünk a lomberdő fái fölött, és a lombokat látjuk. Persze szépek a viszonylag közönséges erdei állatok is, de félő, hogy sok néző elnyom egy-egy ásítást. Az Évszakok bármely dokumentumfilm-csatorna főműsoridős programjának éke lehetne. Csakhogy ez (elvileg) nem egy a megannyi természetfilm közül, hanem több mint 33 millió euróból (durván tízmilliárd forint), sok stáb párhuzamos munkájával forgatott mozifilm.
Az alkotás Homoki-Nagy István híres Gyöngyvirágtól lombhullásig című filmjét idézi mind tematikájában, mind látványosságában, mind az átadott információ mélységében. Természetfilmben talán nem is lehet elcsépeltebb kerettörténetet találni a „négy évszak az erdőn” felállásnál. Homoki-Nagy a maga idejében remek filmes volt, csakhogy a filmjeit nem 2015-ben, hanem a múlt század ötvenes éveiben forgatta. Ennek ellenére művei összevethetők az Évszakokkal. Ám az biztos, ha neki is lettek volna ultra-HD kamerái, robotrepülői meg hasonló játékszerei, no, és ennyi pénze, ennél milliószor érdekesebb terméket állított volna elő.
Az sem egyértelmű, hogy e film dokumentumfilmnek tekinthető-e. Telis-tele van ugyanis beállított jelenetekkel, idomított állatokkal. Persze tudjuk, a természetfilmekben látott legtöbb jelenet többé-kevésbé beállított. A filmesek belehelyezik az állatot az általuk elképzelt szituációba, és csalétekkel, egyéb módon igyekeznek rávenni, hogy azt csinálja, amit akarnak. Ugyanakkor a „rendes” természetfilmek vadállatokat szerepeltetnek, nem állatszínészeket. Az Évszakokban több állatot is treníroztak, hogy a rendezők prekoncepcióinak megfelelően viselkedjenek. A film csúcsjelenete a farkasok vadászata. A csapatban rohanó farkasok mellett futó kamera valóban látványos képeket rögzít, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ezek nem vadfarkasok, és nem vadásznak.
Később, a gonosz ember romboló szenvedélyének szimbólumaként, valaki puskával lelövi a farkasokat. Mi pedig közelről látjuk, amint a farkas fut, majd lövés dörren, az állat teste pedig élettelenül a porba hull. Nyilvánvalóan nem ölték meg igazából, a természetfilm címke miatt a néző mégis készpénznek veheti a látottakat.
Az ember filmbeli negatív szerepe egyébként is megkérdőjelezhető. Időnként látunk a háttérben néhány állati bőrbe öltözött figurát, aki általában valami rosszat tesz. Vadásznak, kivágják a fákat. A narrátor elmondja, hogy a vadászó-gyűjtögető emberek még tisztelték az erdőt, de aztán jöttek a földművelők, és elromlott minden. Később látunk még középkori vadászokat, majd minden előzmény nélkül első világháborús csatajelenet következik lövészárokkal, mustárgázzal és a gáztól elpusztuló madárral. Erre talán a világháborús centenárium miatt volt szükség, más indokot nehezen találni rá. Egyébként a film készítése közben természetesen nem esett bajuk az állatoknak, a halált trükkel oldották meg (ez megint csak a fikciós játékfilm jelleget erősíti).
A film alatt hallható magyar narráció kifejezetten szörnyű. A banális közhelyek és a konkrét butaságok váltogatják egymást. „Megjelenik az odú bejáratában a kercerécemama, szakszóval a tojó”, tudjuk meg, mintha a tojó legalábbis latin szó lenne. Az ősz végén a mérsékelt övi erdőkbe költöző fenyőpintyrajokról azt állítja a film, hogy „nagy tömegben lepik el erdeinket, ezért hívják őket inváziós fajnak, szebb szóval téli vendégnek”. Ez teljes értelmetlenség, a fenyőpinty vonuló madár, nem inváziós faj, az utóbbi pedig teljesen mást jelent (a környezeti változások hatására egy élőhelyre benyomuló idegenhonos fajokat nevezik inváziósnak, amelyek az új élőhelyen gyorsan elterjednek az őshonos állatok, növények kárára). Bárki is írta ezt a szöveget, fogalma sem volt róla, miről beszél.

***

Nem a beton, az erdő jelenti a valódi világunkat

Az Évszakok Budapestre érkezett két rendezőjével, Jacques Perrinnel és Jacques Cluzaud-val a film premier előtti vetítésének helyet adó Frankofon Filmnapok után beszélgettünk.

– Az Évszakokban meglepően kevés a narráció, ebben hasonlít korábbi természetfilmjeikre, a Mikrokozmoszra illetve A pingvinek vándorlására. Miért ragaszkodnak a szöveg szinte teljes hiányához?
– Jacques Perrin: A képeken keresztül akartunk hatni a nézőkre. A mélységet pedig a hangok adták meg számunkra. Járni egy összefüggő erdőben, ahol az embert körülveszik a hangok, leírhatatlan élmény. Teljes mértékben eggyé válunk az erdővel, mintha katedrálisban járnánk. Manapság nagyon ritka, hogy megtapasztalhassuk az élő erdőt. Évezredekkel ezelőtt ez Európában is általános volt, de ma már csak Dél-Amerika és Afrika egyes országaiban lehetséges. Európában ennek már vége. A filmmel az volt a célunk, hogy megmutassuk az embereknek, mennyi szépség rejlik mellettünk. És nem a beton, nem a kő jelenti valós világunkat, hanem az erdő, amelyben lélegezni tudunk.
– A film üzenete egyértelműen az, hogy az ember elpusztította az európai erdőségeket. Ugyanakkor mégsem tűntek el teljesen az európai erdők, ha számos helyszínen járva le tudták forgatni e filmet. Nincs itt ellentmondás?
– Jacques Cluzaud: A moziban mindent meg lehet találni. Északon még fellelhetjük azt a díszletet, amely a jégkorszak idején Európa jelentős részén uralkodott. Norvégia északi részének növényzete megfeleltethető Európa húszezer évvel ezelőtti képének. Az érintetlen „őserdők” megtalálása lényegesen nehezebb, mert már mindent kivágtak. Bemutatásukhoz ezért olyan helyeket kellett felkeresnünk, ahol legalább évszázadok óta nem nyúltak az erdőhöz. Ilyen például a Bialowiezai-erdő Lengyelországban, amely a cárok vadászterületeként tiltott volt mindenki más számára.
– Az ember látszólag negatív szereplőként jelenik meg a filmben. Önök haragszanak az embere, amiért kivágta az erdőket?
– Perrin: Mi nem akarunk semmit sem megmondani a nézőknek, mindenkire rábízzuk, hogy maga vonja le a következtetéseket. Ugyanakkor persze, hogy haragszunk az emberre. De inkább úgy mondanám, hogy csinálhatná jobban is azt, amit csinál. Vannak, akik példamutató módon óvják a foltokban még megmaradt erdőket. Meg kell győznünk a többséget, hogy ők is csatlakozzanak ehhez a törekvéshez.
– Pontosan mi a feladata a rendezőnek az efféle sok helyen, párhuzamosan több stáb által forgatott természetfilmben?
– Cluzaud: A tényleges forgatásnál sokkal hosszabb az előkészítés. Ekkor találkozunk azokkal a kutatókkal, akik elmondják nekünk, hogy mit lenne érdemes lefilmezni. A forgatás után ugyancsak rengeteg időt vesz igénybe a vágás és a hangok képhez illesztése. Ehhez a másfél órás filmhez négyszázötven órányi felvételt rögzítettünk. Bár az Évszakok forgatása csupán másfél évig tartott (ellentétben előző filmünk négy évig tartó munkálataival), ha nem négy-öt stábbal dolgoztunk volna folyamatosan párhuzamosan, a forgatás tíz évig is elhúzódott volna.
– Perrin: Én inkább producer vagyok, többet jártam bankokba, mint a természetbe. Nehéz megtalálni azokat az embereket, akik hajlandóak ennyit áldozni a film elkészítésére (egyébként az Évszakok csak fele annyiba került, mint a 80 millió dolláros költségvetésű Óceánok című filmünk). Ellentétben a közkeletű képpel, mi szerint a természetfilm olcsó, ha az ember jól akarja csinálni, sok pénz kell hozzá. Olyan társakat kell találni, akik képesek helyt állni, és meg kell fizetni a hosszú időt, amelyet a természetfilm-forgatások igényelnek. Döntenünk kellett, hogy soha nem látott „operát” forgatunk, vagy tévés természetfilmet, amelyben sok szöveg van és kevés kép, de az elmondott információt a nézők már unalomig ismerik.

2016. április 16.