Ujjdonságok

Kétféle ember van. Aki be tudja hajlítani a kisujját anélkül, hogy a gyűrűsujja is mozdulna, illetve aki nem. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert a két véglet között van átmenet, valakinek csak kicsit mozdul a gyűrűsujja. De az emberek többsége (fizikai kényszerítés nélkül) képtelen a gyűrűstől függetlenül behajlítani a kisujját. Még rejtélyesebbé teszi a dolgot az, hogy fordított irányba legtöbbünk gond nélkül véghez viszi a mutatványt: ökölbe szorított kezünkből könnyedén ki tudjuk nyújtani egyedül a kisujjunkat, a szomszédos ujj minderről tudomást sem vesz. Viszont ugyanezt nem tudjuk megtenni a gyűrűsujjunkkal: ökölbe szorított kezünkből egyedül ez az ujj gyakorlatilag nem mozdítható.
A kéz tartogat még hasonló rejtélyeket. Próbáljuk ki ezt: támasszuk le az asztalra kezünket úgy, hogy az összes ujjunkat kinyújtjuk, kivéve a középsőt, amely behajlítva, a második ujjpercen támaszkodjon az asztal lapjára. Most emeljük föl a hüvelyk-, a mutató- és a kisujjunkat. A legtöbb olvasónknak vélhetően ez simán megy. Most pedig emeljük a többi ujj mellé a gyűrűset. Meg se mozdul (általában).
A független ujjhajlítás és -nyújtás nehézségeinek vannak gyakorlati vetületei is. Amikor azt a mindenki által ismert otromba gesztust készülünk bemutatni egyedüliként kinyújtott középső ujjunkkal, a legritkább esetben sikerül anélkül, hogy mutatóujjunk is megmozdulna kissé. Általában hüvelykujjunkkal kell lefognunk a kívánt hatás elérése érdekében. Testünk ilyen és ehhez hasonló korlátai első látásra érthetetlenek.
Az interneten számolatlanul találni olyan megijedt embereket, akik valamilyen betegségtől, rendellenességtől félve kérdezgetik ismerőseiket, ismeretleneket, hogy mit jelenthet ez a „testi hiba”. És olyanok is vannak, akik általában egyszerű rosszindulatból rájátszanak a kevésbé tájékozottak félelmeire, és e teljesen természetes és ártalmatlan jelenségeket a legsúlyosabb betegségek előjeleként állítják be. A Facebookon gyakran látni olyan bejegyzéseket, amelyek azt állítják, hogy néhány ujjgyakorlat segítségével (le tudunk-e guggolni a földön nyugvó sarokkal, össze tudjuk-e érinteni ujjainkat csukott szemmel) a legkülönfélébb kórságokat diagnosztizálhatjuk magunkon. Ez természetesen butaság.
De térjünk vissza az ujjakra, különösen a gyűrűsujjra. Miért olyan önfejű a negyedik ujj, hogy akkor is hajlik, ha nem akarjuk?
A válasz sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk, és az ujjakat hajlító izmok, illetve az izomkötegeket és az általuk mozgatott csontokat összekötő inak lefutásában rejlik. Az ujjhajlító izmok és inaik a legtöbb embernél több helyen is kapcsolatban állnak egymással, így nem feszíthetők meg függetlenül. Különösen igaz ez a gyűrűsujjra, amelynek behajlításakor szinte az össze többi „hosszú” ujj (a hüvelyket kivéve) megmozdul valamelyest. A mutatóujjnak és a kisujjnak különálló feszítőizmai is vannak (a dallamos nevű musculus extensor digiti indicis és minimi), míg a középső és a gyűrűsujjnak általában nincsenek. Ez magyarázza azt, hogy őket függetlenül is ki tudjuk nyújtani. De annak is ezen izmok ellentartása az oka, hogy a gyűrűsujj behajlításakor ezek az ujjak viszonylag mozdulatlanok maradhatnak.
Mégis vannak olyanok, akik be tudják hajlítani a kisujjukat a gyűrűsujjuk nélkül (főként a domináns kezükön). Ez részben tanult képesség (gyakorlással sokat fejleszthetünk ujjaink független mozgásán, amely számos hangszer élvezhető megszólaltatásához elengedhetetlen), részben öröklött jellegzetesség. Az emberek egy-két százalékának ugyanis elkülönült izom fejlődik ki a kezében kifejezetten a gyűrűsujj feszítésére, így az a másoknál csak a mutató- és a kisujjnak kijáró függetlenséget élvezheti.

2016. január 9.