Szoba kilátástalanul

Ha a helyzet úgy hozza, szinte mindenkiből előtörhetnek a legalantasabb ösztönök, bizonyította negyvenöt évvel ezelőtt Philip Zimbardo. Az amerikai pszichológus most a férfinemet félti a modern világ magányossá tevő vívmányaitól.

Melyik egyetemista ne akarna napi tizenöt dollárt keresni pusztán azzal, hogy beköltözik az egyetem pincéjében börtönnek berendezett helyiségekbe? Ekkora díjazást ígértek a Stanford Egyetem pszichológiai intézete által szervezett kísérlet résztvevőinek 1971-ben, amikor tizenöt dollár jóval többet ért, mint ma. A vizsgálatot Philip Zimbardo vezette, a költségeket a hadsereg állta. A huszonnégy önkéntesből véletlenszerűen rabot vagy börtönőrt faragtak, és bezárták őket a kísérleti börtönbe. Mindenki egyenruhát kapott. Az őröknek tilos volt fizikailag bántalmazniuk a rabokat, de gyakorlatilag minden mást megtehettek velük.
A kéthetesre tervezett kísérletet hat nap után félbe kellett szakítani, mert a szakembereket is megdöbbentő események játszódtak le a pincében. Az őrt játszó stanfordi diákok perverz módon elnyomták a rabnak beosztott társaikat, akik közül többen összeomlottak. A kísérlet iskolapéldája a megengedhetetlen szenvedést okozó kutatásnak, mégis a modern pszichológia megkerülhetetlen felfedezését eredményezte.
– Ma újra megcsinálná a börtönkísérletet? – kérdezzük a pszichológust, aki múlt hét végén új könyve, a Nincs kapcsolat – Hova lettek a férfiak? (Libri Kiadó) bemutatójára utazott Budapestre.
– A kísérlet eredményei valóban megkapóak. Ennyi évtized után is, bárhová megyek a világban, mindenkit ez érdekel a legjobban. Az emberek képtelenek napirendre térni afölött, hogy egy ismeretlen szociális helyzet ilyen mértékben befolyásolhatja egyébként intelligens fiatalemberek gondolkodását, akik nagyon rossz dolgokat művelnek ezután. De azt látnunk kell, hogy soha többé senki nem ismételheti meg ezt a kísérletet. Ma már világos, hogy etikátlan lenne. A résztvevők szenvedtek. Az egyetemek pedig nem akarják, hogy bepereljék őket. A kísérlet idején senki sem perelt, de manapság mindenért perelnek, és ez a szokás járványként terjed.
– Hibásnak tartja magát a rabot játszó hallgatók szenvedéséért, lelki sérüléseikért?
– Hibát követtem el abban, hogy kísérletvezetőként nem tartottam kellő távolságot az eseményektől. Két szerepet játszottam egyszerre. Kutató voltam és börtönigazgató, vagyis az őrök főnöke egy személyben, tehát „benne voltam a kísérletben”. Holott úgy kellett volna viselkednem, hogy ne legyen semmiféle személyes érdekem, motivációm a bent zajló eseményekkel kapcsolatban. Csak az járt a fejemben, hogy megtegyek mindent azért, hogy a kísérlet rendben végigmenjen. Ennek érdekében hagytam, hogy pszichikailag kínozzák az őrök a rabokat. Hiba volt nem leállítani az egészet, amikor az első alany összeomlott. De akkor nem volt egyértelmű, hogy tényleg idegösszeomlása van, vagy csak színlel. Amikor a második is összeomlott, akkor vált nyilvánvalóvá, hogy ez komoly, és véget is vetettünk az egésznek.
A vizsgálatot sokan kritizálják azóta is rosszul tervezettsége, a benti események ellenőrizhetetlensége és ilyenformán az eredmények értelmezhetetlensége miatt. Ugyanakkor a kísérlet az összes általános pszichológiakönyv megkerülhetetlen része. Zimbardo értelmezése szerint az eredmények fényesen bizonyítják, hogy az ember cselekedeteit alapvetően a szituáció és nem a személyisége határozza meg. Nem tudjuk függetleníteni magunkat a tekintély erkölcsöt is felülíró hatalmától.
– Mindez azt jelenti, hogy az ember veleszületetten gonosz, amit a normális életben valahogy sikerül elnyomnunk?
– Nem gondolom ezt. Szerintem születésünkkor egyszerre van meg bennünk a jóra és a rosszra való képesség is. Ha megadjuk a lehetőséget rá, minden gyermekből előhozhatók a kedves, segítő viselkedésformák. De a legtöbb ember gondolkodása meghasonul, ha erőteljes és számára ismeretlen helyzettel kerül szembe.
Bár Philip Zimbardo a börtönkísérlet miatt közismert, hosszú pályafutása alatt sok más szociálpszichológiai kérdéssel is foglalkozott. Elemezte az idő lélektani feldolgozását, projektet indított a mindennapi életben fellelhető hősiesség felfedezésére és fejlesztésére, illetve volt az Amerikai Pszichológiai Társaság elnöke is. Legújabban pedig arról írt könyvet (Nikita Coulombe-bal közösen), hogy szerinte a hagyományos értelemben vett férfi-viselkedésformák az utóbbi időben válságba kerültek, méghozzá a videojátékok és a pornó miatt.
– Bárhová is megyünk a világban, az Egyesült Államoktól Kínán át Iránig, azt lájuk, hogy a fiatal férfiak már nem keresik a valóságos szociális kapcsolatokat másokkal – nőkkel sem –, hanem kizárólag otthon ülnek a szobájukban, és videojátékkal játszanak, illetve pornót néznek az interneten. Nem azzal van a baj, hogy csinálnak ilyesmit is, hanem hogy kizárólag ezt teszik. A két-három óra naponta teljesen általános, de előfordul, hogy egy-egy fiatal napi tizenöt órát játszik a számítógépén.
Zimbardo szerint idővel ez függőséggé válik, és a videojátékon kívüli világ unalmas, érdektelen lesz. A játékokban a férfiak megkapják mindazt az elismerést, amelyre vágynak, hiszen e programokat férfiak készítik férfiaknak, így a számukra fontos értékek jelennek meg bennük: a versengés, a dominancia, az agresszió és a pusztítás. A pszichológus tézise szerint tehát az efféle magányos időtöltések a fiatal férfiak generációjának hanyatlását, a társadalomból való kivonulásukat eredményezi, romlik iskolai, munkahelyi teljesítményük. Ezen a ponton Zimbardo gyakorlott előadóként – színészi képességeit is csillogtatva – eljátssza, hogy milyen bután néz az iskolában a sokat videojátékozó fiú, akinek az agyában csak folytonos lövöldözés hallatszik. Ehhez a lövések hangját is utánozza.
Állításai annak ellenére is meglepőek, hogy a számítógépes játékok és a pornográfia feltételezett társadalomromboló hatását már évtizedek óta szünet nélkül hangoztatják, ezek, mondhatni, közhelyek. Nehéz belátni ugyanis, hogy az emberiség egyik felének viselkedési repertoárja olyan sérülékeny, hogy azt le tudja rombolni néhány rajzolt katona és meztelen nő a képernyőn. Pedig Zimbardo ezt állítja, és ennek igazolására könyvében ezernyi szakirodalmi forrást is idéz.
– A videojáték okozta figyelemzavart már mentális betegségként tartják számon. Olyan ez, mint a kábítószer, már a hat-hét éves fiúkat is megtámadja. Megoldást kell találnunk erre a problémára: a valós életet és az iskolát is érdekessé kell tennünk a fiúk számára. Enélkül sokuk kibukik a gimnáziumból. Pedig Amerikában, ha valaki nem végzi el a középiskolát, a jövője elveszett, semmilyen értékelhető munkára nincs esélye. De ezeket a videojáték-függő fiatalokat ez sem érdekli; amíg az édesanyjuk eltartja őket, addig nekik megfelel a helyzet. Egész életükben fogyasztók maradnak anélkül, hogy valaha is létrehoznának bármit is. Ugyanez érvényes a pornóra is.
Nem állítható, hogy Zimbardo ezen új elméleteivel hasonlóan nagy elismerést aratott a tudományos közösségben, mint a korábbiakkal, főként a börtönkísérletből levont következtetésekkel. A könyv a legtöbb pszichológus bírálója szerint legalábbis meg sem próbál ellentmondani az olvasókban élő előítéleteknek, sőt rájátszik azokra. Többen azt is Zimbardo szemére vetik, hogy azokat a kutatási eredményeket, amelyek ellentmondanak a tézisének – pedig szép számban vannak ilyenek –, egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Ez persze a könyv üzleti sikerének kifejezetten használhat, de tudományos műként értékét megkérdőjelezhetővé teszi.

2016. június 11.