A felrobbant atomerőmű környezetéből 1986-ban, harminc évvel ezelőtt, százhúszezer embert telepítettek ki. Hatalmas terület maradt ember nélkül. Bár az első hetekben a növények és az állatok is megsínylették a katasztrófát, néhány éven belül helyreállt az élővilág, azóta pedig soha nem látott virágzásnak indult. Ilyen lenne a világ, ha nem léteznénk?

Három évtizeddel ezelőtt két okból is Európa legfontosabb ökológiai kutatási területévé vált a csernobili atomerőmű környezete. A tudósok nemcsak a radioaktív szennyezés környezetre gyakorolt hosszú távú hatásait vizsgálhatják itt, de az ember hiánya okozta változásokat is. Bár az utóbbi években egyre több korábbi lakos költözött vissza a „zónába” – félig-meddig illegálisan –, számuk és a természeti befolyásuk meg sem közelíti a korábbi állapotokat.

A rendszerváltásig a terület csak néhány kiválasztott szovjet tudós számára volt megközelíthető – és érthető okokból ők is főleg azt vizsgálták, hogy a sugárzás hogyan hat az emberi egészségre. Azonban már a kezdeti helikopteres vadszámlálások alapján is igen drasztikus változásokra derült fény.

E változások látszólag pont ellentétesek voltak azzal, amit legtöbbünk gondolna egy radioaktív fűtőanyaggal súlyosan fertőzött területről. Bár a kezdeti időkben növények és állatok milliószám hullottak el – a haldokló fenyőerdők pirossá lett tűlevelei miatt a likvidátorok vörös erdőnek nevezték el a terület jelentős részét borító fenyvest –, alig néhány évnek kellett csak eltelnie ahhoz, hogy a helyi fauna összeszedje magát.

Ma vaddisznók, farkasok, jávorszarvasok, hiúzok és barna medvék járják a harminc éve lezárt 4700 négyzetkilométeres zónát. Különlegesnek számítanak a rendkívül veszélyeztetett európai bölények és a Przsevalszkij-lovak. A katasztrófa élővilágra gyakorolt hatása tehát összességében pozitív volt. „Bár a sugárzás megnövekedett lehetséges kockázatot jelent, ha az emberek is jelen vannak, az állatokat egyszerűen lelövik, vagy elveszik tőlük élőhelyüket” – nyilatkozta a The Independentnek Nick Beresford, a lancasteri Ökológiai és Hidrológiai Központ munkatársa. Arról azonban nincsenek átfogó kutatások, hogy a sugárzás mit tett az állatok egészségével, gyakoribbá váltak-e a daganatok és a születési rendellenességek a körükben.

Posztapokaliptikus scifi

Szerhij Gascsak ukrán biológus – angol kollégáival együttműködve – több éve helyez ki kameracsapdákat a lezárt területen. A fára erősített automata fényképezőgépek maguktól exponálnak, valahányszor egy állat elhalad előttük.

A képek a teljes emberiség pusztulása utáni posztapokaliptikus scifik toposzait idézik. Kertekben, parkokban legelésző szarvasok, farkasfalka által körülvett rettegő prédaállat, a hóban békésen baktató hiúz – amelyet korábban kihaltnak hittek a környéken.

Szisztematikusan végigfényképezik a kameracsapdákkal a súlyosan, a közepesen és az enyhén fertőzött területeket is. Eközben egyéb mintákat – például ürüléket, szőrt, talajmintát – is gyűjtenek. Az adatokból arra keresik a választ, hogy a jelenlegi csernobili ökoszisztéma különbözik-e bármiben is az 1986 előttitől.

A BBC ukrán adásának nyilatkozó Gascsak – mintha csak Magyarországon dolgozna – az alulfinanszírozottságra panaszkodott. Mint elmondta, a kutatási támogatás arra sem elég, hogy az áramot kifizesse az irodában. Az automata fényképezőgépeket is maga vásárolta, illetve a külföldi partnerei biztosították. A zóna jövőjével kapcsolatban azon a véleményen van, hogy a területet bioszféra-rezervátummá kellene nyilvánítani, így biztosítva az eddig visszatért állatok túlélését.

Mert amint csökken Csernobil védőernyőjének erőssége felettük, sorsuk megint az enyészet lesz.

MNO, 2016. április 25.