Szinkron

A vastaps megítélése igencsak ellentmondásos. Attól függően szeretjük vagy átkozzuk, hogy lenne-e kedvünk nekünk is tapsolni a színpadon állóknak. Ha számunkra szimpatikus produkció váltotta ki a közönség összehangolódó, ritmusos tetszésnyilvánítását, a vastaps az egyik legerőteljesebb közösségformáló erő, és büszkeséggel tölti el az összes résztvevőt. Ha viszont kifejezetten ellenszenves valakinek a hívei csapják össze tenyerüket, pontosan követve a láthatatlan karmester diktálta ütemet (például diktátorok nagygyűlésein), a jelenet könnyen birkanyájat, robothadsereget juttathat eszünkbe.
Pedig a vastaps, ha motivációitól megszabadítjuk, a tudomány számára is igen nagy jelentőséggel bír. Ahogy azt a Vicsek Tamás fizikus vezette kutatócsoport jó másfél évtizeddel ezelőtt felfedezte, e jelenség az élőlények korábban ismeretlen, spontán szinkronizációs mechanizmusai miatt jöhet létre. Rengeteg szinkronizált magatartásformát találhatunk a természetben a szívizomsejtek koordinált összehúzódásától a szentjánosbogarak ritmusos villódzásáig. Míg azonban a korábban vizsgált, ütemes viselkedésformákat kialakító egyedek csak akkor tudtak egymással összehangolódni, ha ritmusuk eleve azonos volt, a vastaps más.
Ahogy a kutatók magyarországi és romániai koncerttermek, színházak közönségének videóra rögzített viselkedését elemezték, rájöttek, hogy az emberek aktívan – bár öntudatlanul – keresik a közös ritmust társaikkal. Ennek érdekében igyekeznek úgy alakítani tapsolásuk ütemét, hogy az hasonlítson a többiekére. Csak akkor alakulhat ki vastaps (tehát tökéletesen összehangolt ritmusú taps), ha a közönség tagjainak üteme nem különbözik túlságosan egymástól. Ha a tapsolási ritmusuk különbözősége egy adott határérték alá esik (tehát elegendően uniformmá válik), akkor viszont szinte magától létrejön a teljes szinkronizáció.
Ahogy a ritmustalan, zajjá összeolvadó tapsorkánból meglepően gyorsan kialakulhat az összehangolt vastaps, ugyanígy szinte pillanatok alatt fel is bomolhat az egység. A kutatók ezt azzal magyarázzák, hogy a vastaps átlagos hangereje elmarad a szinkronizálatlan ovációétól. Így a közönség hevesebb tagjai, akik nem elégednek meg a nem fülsiketítően hangos zajjal, önkéntelenül is fokozni próbálják az intenzitást, és ezt tapsolási frekvenciájuk növelésével igyekeznek elérni. Emiatt megbontják a tapsolási ütem vastaps megkívánta egységét, és a szinkronizáció összeomlik. Ugyanakkor ha elegendően elhivatott a közönség (mert az előadás tényleg nagyon tetszett neki), a már egyszer felbomlott összhang percekkel később akár újra létrejöhet.
Furcsamód a diktatórikus állampártok kongreszszusain szinte közhelyszerűen, számos alkalommal felhangzó és hosszú percekig fenntartható vastapsot a kutatók éppen a benne részt vevők lanyhuló elhivatottságával magyarázzák. Ha ugyanis a közönség tényleg lelkes, és teljes szívéből rajong valamiért (gondoljunk csak a Beatles amerikai turnéját övező eksztatikus jelenetekre), akkor a felfokozott érzelmi állapot nem engedi, hogy az emberek a tömeg más tagjainak viselkedési ritmusára figyeljenek. Önkéntelenül is gyorsabban fognak tapsolni a szomszédaiknál, és nem alakulhat ki az összhang. Ellenben ha valójában érdektelen a produkció, és csak kötelességből vagy megfelelési kényszerből tapsol a közönség, az emberek „unalmukban” könnyen ráhangolódhatnak társaik ritmusára.
Nemrégiben az Uppsalai Egyetem munkatársai is arra a következtetésre jutottak, hogy a vastaps létrejötte, hangereje és hossza nincs összefüggésben az előadás minőségével. Elemzéseik azt az eredményt hozták, hogy már néhány ember összehangolt tapsa is elegendő, hogy a többiek átvegyék e viselkedést, és szinkronizálódjanak. Az egyes emberek nem közvetlen szomszédaik hatására kezdenek el vastapsolni, hanem a teljes nézőtér hangja készteti őket erre. Minél többen veszik át az összehangolt ütemet, annál nagyobb késztetést éreznek a még kimaradók a csatlakozásra. Hogy kialakul-e és milyen heves lesz a vastaps, az inkább a résztvevők vérmérsékletétől, nem az előadás kvalitásától függ. Ugyanazon produkció különböző előadásai után gyökeresen eltérő lehet a tetszésnyilvánítás (noha az élmény feltehetőleg közel azonos).
A vastaps tehát a közönséget minősíti, nem az előadót.

2016. február 27.