Germán ikon

A világ autós magazinjai, internetes oldalai napok óta egy magyar tervező koncepciórajzait csodálják, aki újratervezte a Volkswagen Transportert, feltámasztva a klasszikus hippimobilt (de megőrizve a XXI. századi technológiát). A Transporter rajongótábora összemérhető a Bogáréval, és a két modellt szoros rokoni kapcsolat fűzi egymáshoz.
Szöveg:
Ezerkilencszáznegyvenhat. Németország épp csak kezd felocsúdni a világháború katasztrófája után. A (nyugat)német ipar próbál úrrá lenni a káoszon. A romeltakarítás lassan befejeződik, és már látszanak a szövetséges pénzügyi segítséggel újraindítandó termelés kitörési pontjai.
Az iparnak szállítóeszközre volt szüksége. Így természetes módon felmerült, hogy a wolfsburgi Volkswagen-gyár az akkori egyetlen modellje, a hivatalosan I-es típusnévre hallgató bogárhátú mellett haszongépjárművet is gyártson. Terveztek is teherautót a Bogár átalakításával, azonos motorral, szinte azonos alvázzal, de a projektet gyakorlatilag elvetették, mert az akkori gyártókapacitásuk a Bogarak iránt egyre növekvő igényt sem tudta kiszolgálni.
A gyáron belül mégiscsak szállítani kellett valahogy az alkatrészeket, ezért a mérnökök a Bogár-alkatrészeket felhasználva sebtében improvizáltak egy igen kezdetleges teherautót, amelyet alig létező karosszériája miatt lapos kocsinak, Plattenwagennek hívtak. Ezekben látta meg az üzleti lehetőséget a holland Ben Pon, a VW németalföldi importőre, és 1947 áprilisában benyújtotta az immár dobozszerű karoszszériával felszerelt kisteherautó koncepciórajzait a gyár vezetőinek.
A tervezőknek ezután még sok technikai problémát kellett megoldaniuk (az eredeti Bogár-alváz túl gyenge volt a tervezett 750 kilós teherbíráshoz, és a furgon eredeti orr-részének hatalmas lett volna a légellenállása). Végül 1949 végére nyolc Transportert (bár ekkor még nem így hívták) raktak össze a genfi autószalonra, és 1950. március 8-án napi tíz teherautóval megindult a tömegtermelés. A gyártási ütem gyorsan nőtt, így az év végére majdnem nyolcezer autót szereltek össze.
A T betűk és a számok némi zavart kelthetnek. Az első generációs Transportereket II-es típusnak (Type I) nevezték, hiszen a bogárhátú volt a VW I-es típus. Ugyanezeket az autókat azonban később már a Transporter-termékvonalon belül T1-nek (1-es Transporternek) is kezdték nevezni. A T1 hamar népszerű lett, és korántsem csak a szállítmányozók körében. Alig telt el négy év, amikor megjelent a T1-es kempingbusz, amely teljesen felszerelt hálószoba-konyhaként rótta az utakat. A T1 Camper megtestesítette a nyugatnémet gazdasági csoda táplálta bőségben élő család minden álmát. A VW marketingesei státusszimbólumot varázsoltak belőle, a Camper oldalából kihúzható sátortető alatt békésen piknikező boldog családok reklámfotói elborították az NSZK, Nyugat-Európa és Amerika magazinjait.
A hatvanas évekbeli hippimozgalmak tündöklése idején, 1967-ben váltotta fel a T1-est a 2-es. Kinézetében megőrizte elődje milliók által szeretett alapjegyeit, belső képességeit azonban modernizálták, erősítették. Még olyan luxusfelszerelések is kerültek bele, mint a fűtés és a rádió. Mindenki megtalálhatta a T2-es furgon azon jellegzetességét, amelybe beleszerethetett. A jóléti állam sznob mintacsaládja ugyanúgy, mint az ellenkultúra hippije. A XXI. századból visszatekintve a hatvanas-hetvenes évek VW furgonjairól nem eredeti rendeltetésük, az áruszállítás jut először eszünkbe. Ehelyett a flower power mozgalom virágjaival és az atomfegyvereket elítélő békeaktivisták jelével díszített mikrobuszokat látjuk magunk előtt, ahogy valahol Kalifornia napfényes fövenyén várakoznak a parton marihuánát szívó tulajdonosaikra.
A következő generáció, az 1979-es T3 külalakját jelentősen áttervezték. Orr-része, különösen kerek lámpái már a Volkswagen öt évvel korábban bemutatott új sztárját, a Golfot idézték. Azóta három generáció gördült le a VW-gyárak szerelőszalagjairól, de a legelhivatottabb Transporter-rajongók többsége még mindig a T1-es és 2-es kissé bumfordi elejéért lelkesedik. A Transporter klasszikus karosszériáját kívánta ezért újraéleszteni az Olaszországban élő ipari formatervező, Obendorfer Dávid, amikor nemrégiben szabad idejében rajzolt koncepcióterveket publikált honlapján, a davidobendorfer.com-on. Az igen kifinomult, háromdimenziós tanulmánymodellt rengeteg autós honlap, újság vette át azóta.
– Nem ez az első ilyen jellegű tervem. Van egy sorozatom, amolyan vizuális elbeszélés, amelyben jelentős régi autók megjelenését próbálom „lefordítani” mai formanyelvre – nyilatkozta nekünk Obendorfer, aki nyolc éve jachtok tervezésével foglalkozik munkaidejében. – Az érzelmi faktor minden autótervemnél fontos tényező, és eddig olyan kocsikat álmodtam újra, amelyekre már gyerekkoromban felfigyeltem. A Volkswagen T1 esetében azonban a választás kevésbé szubjektív. Lévén a világ egyik leghíresebb járműve, olyan erős karaktere van, hogy a háború utáni ipari tárgyak közül az egyik legfontosabb ikon.
Dacára a heves rajongói fogadtatásnak és a túlnyomórészt pozitív visszajelzéseknek, Obendorfer Dávid nem számít arra, hogy bármelyik pillanatban hívhatják Wolfsburgból egy visszautasíthatatlan ajánlattal.
– Ha realista akarok lenni, akkor azt mondanám, nem hiszem, hogy a Volkswagen fel fogja használni a terveimet. A VW is nyilván tisztában van azzal, hogy a régi Transporternek elképesztő vonzereje van. Ezért az elmúlt évek során három tanulmányautót is készítettek hozzá kapcsolódóan – mondja a tervező. – Ezek mindegyike többé-kevésbé direkt módon próbál a legendás hippibusz örökébe lépni. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy nem szívesen vinnék el a modellt a retró irányába. Az efféle emocionális hozzáállás mintha zavarná a cég racionális dizájnfilozófiáját.

2016. február 27.