Vámos Tibor komputertudós gyengeségnek és erősségnek is tartja, hogy egyformán érdekli a matematika, az ipari tervezés és a klasszika-filológia. A kilencvenedik születésnapját ünneplő, továbbra is aktív akadémikussal az általa alapított Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetben beszélgettünk.

Amikor megérkeztünk, alig akartak beengedni bennünket, hiszen a kapu mellett elhelyezett tábla szerint „rövidnadrágban és szandálban, illetve kutatóhelyhez méltatlan öltözékben belépni tilos”. Miért él ez a szabály?
– Már nem sokáig él, hamarosan rezsimváltás lesz. Amikor én voltam a Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet [SZTAKI] igazgatója, a megjelenésre nem sokat adtunk. Nagyon különböző embereket vettünk föl, nem törődtünk az öltözködési stílusukkal. Csak azzal, hogy mennyire tehetségesek. Épp az volt az intézet erőssége, hogy a kollégák nemcsak az élet egyéb dolgait, hanem a kutatási problémákat is eltérő irányokból közelítették meg. Miután harminc éve lemondtam az igazgatóságról, az utánam következő vezetők némelyike igen furcsán viszonyult a formalitásokhoz. Ennek eredménye az a tábla is, amelyet azonban hamarosan leszedünk. Az intézet folyamatosan azon gyötrődött, milyen szoros kapcsolatot ápoljon az üzleti világgal és a tudománnyal. Volt igazgató, aki attól félt, hogy az üzleti tárgyalásra érkező öltönyös menedzserek rossz néven veszik, ha rövidnadrágos, szandálos programozók jönnek szembe a folyosón.
– Az alkalmazott kontra alapkutatás kérdése mintha manapság a tudománypolitika mindennél fontosabb problémája lenne, másról sem hallani. Ön szerint van értelme ezen töprengeni?
– A SZTAKI-nak muszáj kereskedelmi célú fejlesztést is végeznie, hiszen az állami támogatás meszsze nem fedezi a kiadásokat. Így is nagyon nehéz a béreket olyan szinten tartani, hogy az a fiatal, tehetséges informatikusok számára is vonzó legyen, hiszen a Google is csábított el tőlünk munkatársakat. Ugyanakkor én inkább az elméleti kutatás felé vonzódom, és fontosnak tartom, hogy ennek az országnak legalább egy olyan számítástudományi intézete legyen, amely messze előre tud nézni.
– Tisztelői szerint ön testesíti meg a klasszikus értelemben vett, a világ egészére kiterjedő műveltséget. Szinte az utolsó reneszánsz ember, aki a komputertudományban és a klasszikus görög filozófiában is otthonosan mozog. Mivel kezdődött mindez?
– A jellemzés hízelgő, de több kollégám is van, aki hasonlóan művelt. Az iskolában, még a háború előtt, nyolc évig tanultam latint és négy évig ógörögöt. Régies kultúrában és régies értelmiségi felfogásban nevelkedtem. Persze az iskolát követő korszakok mind lenyomatot hagytak a személyiségemen, és így kétségtelenül rengeteg dolog érdekel. Ugyanakkor ez a gyengeségem is. A legjelentősebb tudományos eredmények olyan kutatók nevéhez fűződnek, akik egy-egy szűk területtel foglalkoztak egész életükben, és annak szentelték karrierjüket, amennyire csak lehetett. Vannak ugyan kivételek, mint például az univerzális zseni, Neumann János, de a világ tele van olyan emberekkel, akik a szűk szakterületükön kívül teljesen tájékozatlanok, szinte buták.
– A klasszikus alapokon nyugvó, régi típusú oktatás ön szerint a jelenben alkalmas lehetne arra, hogy felkészült, a kihívásoknak megfelelni képes diákokat neveljen?
– Valójában az akkori világban is nagyon kevesen voltak, akik efféle oktatásban részesültek. Egy társadalomnak sokféle emberre van szüksége. Az átlagembereknek más műveltségre van szükségük, mint az értelmiségi elitnek. Ám az élethosszig tartó tanulás nemcsak üres szólam, hanem a jövő záloga. Így lehet alkalmazkodni a változó körülményekhez, és hasznosan kitölteni a jövőben meghosszabbodó szabadidőt. Hamarosan ugyanis valamennyi olyan munkát – a szellemi munkákat is –, amely valamilyen módon algoritmizálható, gépek veszik át az embertől. Keynes már nyolcvan éve leírta, hogy előbb-utóbb erősen csökkennie kell a munkaidőnek ahhoz, hogy ne harapóddzon el a munkanélküliség, hiszen összességében kevesebb lesz az elvégzendő munka. Ez a jóslat napjainkban kezd megvalósulni. Mi lesz hát az ember szerepe ezután? Ha megnézzük a mai jelenségeket, azt látjuk, hogy a tétlenség folytán igen értéktelen irányokba is fordulhat az emberek érdeklődése. A közoktatás feladata felkészíteni a fiatalokat, hogy későbbi életükben képesek legyenek újat tanulni, sőt keressék is az új ismereteket, és ha csak lehetőségük van rá, aktívan képezzék magukat.
– Mindezeket az elveket már két évtizede lefektette, amikor az oktatást megreformálni szándékozó Jefferson-program kidolgozásában vezető szerepet vállalt. Önök már akkor, a mostani áramlatokat jó pár évvel megelőzve, a skandináv típusú iskolában látták a megújulás útját. A Jefferson-program azonban megbukott. Személyes kudarca ez?
– E programban sok olyan gondolatot foglaltunk össze, amelyekben egyenként semmi világmegváltó és új sem volt, hiszen részben Thomas Jeffersontól származtak, mégis nagyon fontosnak tartottam őket. És az akkori fogadókészség hiányának dacára ma is érvényesek. A tudománytörténetből is számos példát hozhatunk, amikor egy-egy újítás megelőzte a korát, esetleg a feltaláló volt alkalmatlan a fejlesztés megfelelő propagálására, illetve a körülmények nem tették lehetővé a terv megvalósulását. A programban Jefferson gondolatait követtük, aki talán mindenkinél pontosabban összefoglalta, hogy a hatékony oktatásnak milyen készségeket kell megtanítania a diákoknak ahhoz, hogy sikeres, szabad emberré váljanak.
– Önt a SZTAKI alapítójaként ismerik a legtöbben, noha korai életpályáján tervezett például erőművet. Miért nem maradt egész életében az ipari mérnökségnél?
– Úgy változott az érdeklődésem, ahogy a világ változott. Amikor a Műegyetemre jártam, még nem voltak félvezetők. Számítástechnika Amerikában már létezett, bár gyermekéveit élte, de nálunk alig hallott róla valaki. A műegyetemi tananyag az előző századforduló német anyagának volt a másolata. A születésem előtti hónapokban indult a rendszeres rádióadás, és akkor létesítették az első budapesti közlekedési lámpát a Nagykörút és a Rákóczi út kereszteződésében. Teljesen más világ volt tehát. Én pedig igyekeztem mindig alkalmazkodni a technológia és a tudomány fejlődéséhez. Leginkább az elméleti matematika érdekelt, de nem éreztem magam elég erősnek a kortársként megismert matematikusokhoz, például Rényi Alfrédhez képest. Ezért gondoltam, hogy megállapodok a villamosmérnöki szakmánál.
– De hogy került mindössze 24 évesen az Erőmű-beruházási Vállalathoz építésvezetőnek?
– Akkoriban az igazán magasabb szintű matematikai tudást igénylő ipari létesítmények az erőműveket és a hozzájuk kapcsolódó villamos hálózatot öszszefogó rendszerek voltak. Ezek szinte kikényszerítették a rendszerirányító számítástechnikai fejlesztéseket, amelyek történetén én végigmentem. Iparfejlesztési szempontból az ötvenes évek eleje modernizációs korszaknak tekinthető, sok új erőmű épült, beruházások valósultak meg. Nagy szükség volt mérnökökre, így sok friss embernek adatott meg a lehetőség, hogy viszonylag gyorsan felelősségteljes pozícióba kerüljön. Hogy én éppen az erőműépítés területén helyezkedtem el először, abban személyes tényezők is szerepet játszottak. Akkori feleségem, aki maga is mérnök volt, egy sztálinvárosi [ma Dunaújváros] „női építkezésen” volt építésvezető, ezért költöztem magam is a városba. Amint látható, a törekvés, a szerencse, az érdeklődés és a véletlen mind szerepet játszik egy ember sorsának alakulásában. És persze a hosszú élet. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy kilencvenévesen is viszonylag jól tartom magam. Negyvenhat éven át egy titkárnőm volt, akit 24 évesen vettem föl, majd három unoka után, hetvenévesen ment nyugdíjba. Azóta nincs titkárnőm, mert adminisztrációs, társadalmi feladataim csökkenésével igazából nincs már szükségem rá.
– Az elmúlt időszakban az ön társadalmi szerepvállalásai részben a holokauszthoz kapcsolódtak. Volt a Holokauszt Dokumentációs Központ kuratóriumi elnöke is. Mit jelent önnek ma a vészkorszak?
– 1944-ben tizennyolc éves voltam, munkaszolgálatos. Az azt megelőző időszakot állandó és fojtogató elnyomásként éltem meg. A diszkrimináció és a nyomás sokunkat mégis vitt előre. Tudtuk, hogy ha nem tanulunk kiválóan, nincs reményünk a továbbtanulásra és a boldogulásra. A numerus claususon voltak bizonyos rések, így a legjobbaknak volt némi lehetőségük bejutni az egyetemre. Az elnyomás, e valószínűtlen pozitív hatása ellenére, természetesen meghatározta világnézetemet. Munkaszolgálatom utolsó állomásáról, Fertőrákosról sikerült megszöknöm. Úgy éreztem, hogy ha ott maradok, belepusztulok. Sajnos a kortársaim többségével, köztük nagyon sok tehetséges és kiváló fiatallal ez így is történt, miközben Mauthausenbe hajtották őket, vagy megérkezésük után a táborban.
– Hogy látta akkoriban a többségi társadalom tagjait?
– A munkaszolgálat során tanultam meg, hogy minden világban nagyon különböző emberek élnek. Találkoztam rosszakaró feljelentőkkel és jóakaró segítőkkel is. Amikor a fertőrákosi tábor még nem volt teljesen körülvéve kerítéssel, a helyi sváb nénik segítettek bennünket. Ennivalót kaptunk tőlük, egyikük pedig kiokosított a szökés mikéntjéről. Mint elmondta, azért teszi ezt, mert a papjuk a templomban azt prédikálta, hogy ami ott történik, az nem Istennek tetsző dolog. Mindezek a benyomások hozzátettek ahhoz a sokféle szempontot és embert tisztelő természetemhez, amely talán a későbbi munkásságom során is segített engem. Fertőrákosról történt szökésem után elfogtak, végül a szombathelyi börtönből szabadultam 1945 márciusában. Hazatérve tudtam meg, hogy apámat elhurcolták, anyám életben maradt a gettóban. Holokauszttúlélő vagyok tehát, és ha a későbbiekben valahányszor úgy éreztem, hogy van rá lehetőség és szükséges, igyekeztem szerepet vállalni az emlékezésben.
– A jelenlegi magyarországi helyzetet hogy értékeli? Érzékel antiszemitizmust a mindennapokban?
– Valószínűleg környezetem, szerencsém miatt nyílt antiszemitizmussal nem találkozom. Ugyanakkor látom, hogy vannak, akik a sajtóban, közgondolkodásban igyekeznek kihasználni a zsidóellenességet. Ugyanolyan üresek e szólamok, mint majdnem minden jelszó. Akik rendszeresen zsidóznak, nem is nagyon találkoztak még zsidókkal. A történelem során Magyarországon mindig akkor vált hevesebbé az antiszemitizmus, amikor a politika azt felhasználta.

Vámos Tibor

1926-ban született Budapesten, villamosmérnök, akadémikus. A Budapesti Műszaki Egyetemen (BME) szerzett diplomát, ezután az Erőmű-beruházási Vállalatnál dolgozott mérnökként. Később a Villamosenergetikai Kutatóintézetben helyezkedett el, ahol az automatizálási osztály vezetője lett. 1974-ben, több elődintézmény vezetése után, megalapította a Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetét. Ma kutatóprofesszorként dolgozik, jelenleg a rendszertudományok foglalkoztatják, munkatársaival elektronikus tankönyvet írt a témában, amely a sysbook.sztaki.hu címen érhető el.

2016. június 11.